(Pénteken) végre túlestünk a nagybetűs SZALAGAVATÓn. Furcsa érzés, mintha csak álmodtam volna, hogy a nap, amire hónapok óta készülünk, eltelik - ugyanúgy, mint bármely másik nap. Persze sokkal több rohanással, idegeskedéssel és izgulással telítve.
Maga a szalagtűzés volt az egyik legszebb pillanata az estének. Végre maturandák és maturanduszok vagyunk. A kis kék szalagot biztos, hogy kitűzöm a kabátomra és feszítek vele minden nap. Különösebben nem változtat semmin ez a "felavatás", hogy tessék, végzős vagy, oszt' csá. A felelősséget azonban erősebben érzem, azt, hogy most tényleg küzdenem kell azért, hogy egyszer majd lehessek Valaki. Félek, nagyon félek attól a pillanattól, amikor majd elengedik a kezem és egyedül kell továbbmennem, de ez az élet rendje. Mindenki felnő egyszer, még Pán Péter is. (Meg Füttyös, az egyik elveszett fiú.)
A táncok, nos... Az osztálytánc fe-no-me-ná-lis volt, kirobbanó energiával és jókedvvel, valamint vastapssal kísérve. Meglepett, hogy sokak szerint a mi táncunk volt a legszórakoztatóbb. A keringő... a keringő katasztrófa volt. Túl hosszú szoknyával és négyballábas táncpartnerrel. Az egyetlen, ami vígasztal, hogy nem kell többet táncolnom vele.
A koncert közbeni tánc pedig, húha! Olyan büszke voltam, hogy nekem volt a legsármosabb, legtáncoslábúbb, legeslegjob pasim, aki csak úgy röptetett. Akinek jól megy, annak jól megy, no. :D
Mindenesetre éjfélkor számomra megtört a varázs, a zenekar ugyanis szünet helyett lelépett, az évfolyamtársaim csak piáltak és bagóztak, vagy épp már eresztették ki magukból, amiből nem fért több. Nekik ez jó buli, nekem pedig illúzióromboló önrombolás. Szólval nem volt onnantól semmi érdekes a napban, meg hát el is fáradtam rendesen.
Szombaton sétáltattunk egy Sütit. Ma pedig kacsa volt ebédre.
Ezzel búcsúzom, audience! Bless your face!
