Nem nagyon vannak már ilyenek az életben. Az ember akkor lehet csak igazán nyugodt, ha tudja, hogy minden rendben van. Nincs semmi gond a karrierjével, a családjával, a barátaival... és saját magával sem. Csakhogy épp ezért nem érheti el egy épeszű ember sem a teljes nyugalom állapotát - a génjeinkbe van programozva, hogy számítsunk a rosszra. A rossz bárhonnan jöhet. Onnan, ahol korábban is láttad, vagy onnan, ahonnan soha nem számítottál rá.
Ez utóbbit kerüljük el a félelemmel.
Gondoljunk csak bele: mennyivel nagyobb fájdalmat okoz egy hirtelen jött kudarc, veszteség, mint egy olyan, melynek eljöttére előre számítottunk. Nagymama vagy nagymama halála sem üt minket szíven akkora erővel, hisz mivel öregek, számítani lehet eltávozásukra. Ha viszont munkába menet kapunk egy telefont, miszerint élettársunkat elgázolták és belehalt a sérüléseibe, akár össze is roppanhatunk a hirtelen jött fájdalom miatt.
Hiszen ki számított rá, hogy épp most, épp ő, és épp így? Senki. Senki sem sejthette előre.
A félelem a folytonos előretekintés. Tulajdonképpen bátorság is kell ahhoz, hogy félni tudjunk. Bátorság kell, hogy el tudjuk képzelni, magunk elé tudjuk vetíteni, miféle válogatott szörnyűségek érhetnek minket, aztán csak várni rá rettegve. Sokak szerint a bátorság és a félelem két ellentétes pólusban helyezkedik el, de nem lehet egyetlen séma szerint keretbe zárni a világot.
Sajnos semmi sem olyan egyszerű, hogy csak egyféleképpen lehessen megmagyarázni.
No comments:
Post a Comment